Saját rendezvények

Kovászna megye borvízekben és mofettákban gazdag mivoltának megértéshez a kulcs a Kárpátmedence intermedier vulkanizmusa, mely főleg a kárpáti vulkáni-ív mentén zajlott. Magmája a szubdukció során az alábukó vízzel átitatott kőzetlemezből felemelkedő víz és a tektónikai lemez által alásodort ugyancsak vízzel átitatott üledékek hatására a kéreg részleges beolvadásával keletkezett. Az így létrejövő többnyire bazaltos olvadék többlépcsős folyamat során kerül a felszínre, ez alatt a magmakamrákban differenciálódik, így a felszínre már savanyúbb, SiO₂- ban gazdagabb magmák is kerülhetnek. A Kárpátokban ezen vulkanizmus termékei az andezit, riolit, dácit, bazaltandezit, de néhol felszínre jut a bazalt is. A folyamat olyan hosszú lehetett, hogy mire a felszínre jutott a magma a szubdukció már be is fejeződhetett. Az intermedier vulkánosságra jellemzőek voltak a rétegvulkánok, a lávadómok, a váltakozó működés, lehetett explóziós (robbanásos) és effuzív (kiömléses), keletkezhettek törmeléklavinák is. E vulkánosság részben egyidős a középső- és felső-riolittufa fázisokkal. Legöregebb tagjai a medence nyugati területein 18-23 millió évesek, ezeket a korábban már említett oligocén kori periadriai vulkanizmus folytatásának lehet tekinteni, de általában a többi részen 16 millió év körüliek a vulkáni megnyilvánulások. A vulkanizmus kora szempontjából bizonyos fokú vándorlást mutat nyugatról keleti, délkeleti irányba, elsősorban a Keleti-Kárpátokban, ahol ennek oka a nem párhuzamos lemezek ütközése, szubdukciója, amelyek szöget zártak be, ezért a területeiken eltérő időközökben zajlott
az alábukás és az általa okozott mészalkáli vulkanizmus is (bezáródó ,,olló” jelenség). Legfiatalabb szakasza a Keleti-Kárpátokban található, ahol csak 32-40 ezer éve ért véget a vulkanizmus. A Kárpát-medence legfiatalabb vulkánja itt a közelben, a Csomád hegységben található, amely 32 ezer évvel tört ki utoljára. Ez geológiai értelemben nagyon fiatalnak számít. A Csomád hegyég utóvulkanikus aktivitását bizonyítja, hogy tevékenysége következtében évente legkevesebb 8.700 tonna széndioxidot (CO₂) juttat a levegőbe a talajon keresztűl, de említésre méltó a levegőbe juttatott kénhidrogén (H₂S) mennyiége is.
A magmakamákból feláramló gázak és ásványi anyakok találkoznak a különböző vízrétegekkel, mely magába oldja őket és a felszinre érve borvízforrásként jelenik meg. A források közelében a vízben oldott ásványi anyag egy része kicsapódik, és a vasvegyületeknek köszönhetően álltalában rozsdabarmára színezi a forrás környékét. A széndioxid (CO₂) vízben oldódva szénsavat (H₂CO₃), eredményez, mely megadja a borvízek jellegzetes savasságát.

A téli álom egy alkalmazkodás a téli időszakra jellemző táplálékhiányhoz. Fontos szerepet játszik a bocsok túlélésében is – ezek a téli időszakban születnek meg és eleinte képtelenek a hőszabályozásra, ezért védett helyre van szükségük. A barnamedvék kiáshatják saját maguknak a barlangokat, vagy pedig sziklarepedéseket, természetes barlangokat használnak. Esetenként kidőlt fák gyökerei között, vagy akár a szabadban (például egy fa lombkoronája alatt) is telelhetnek. A téli álom (melyet sokan nem tartanak valódi hibernálásnak) közben az állat testhőmérséklete 4-5°C-al csökken, szívverése pedig a normális 40-50 szívverés / percről 8-10-re csökken. A medvék a téli álom idején nem táplálkoznak, nem isznak, nem vizelnek, nem ürítenek, és a felhalmozott zsírkészletekből élnek. A téli pihenés október-december között kezdődik, és általában március-május között ér véget, a tél keménységétől függően. Az állatok eközben elveszthetik testsúlyuk egy jelentős részét: átlagosan 22%-át a hímek és 40%-át a nőstények esetében (ezen utóbbi elsősorban a szaporodás energiaköltségességével magyarázható). Bizonyos területeken, a táplálékban gazdag évek vagy az enyhe telek miatt, a medvék egész évben aktívak maradnak. A téli álom megzavarása, illetve a barlang elhagyása a felnőtt egyedek számára kockázatos, a fiatalok számára pedig gyakran végzetes kimenetelű. Tavasszal először a hímek hagyják el vackukat, és utoljára a frissen bocsozott anyamedvék.

A jelenlegi klimaváltozás miatti enyhébb telek, valamint azon emberi tevékenység hatására, hogy etetik a vadakat – (vadásztársaságok által üzemeltetett kukoricaszórók), a vendégáltó egységek által kitett étel, hogy turisztikai látványosságként odacslják a medvéket; gyakran találkozunk olyan egyedekkel, melyek megspórolják a téli álmot, és egész télen aktívak maradnak, oly annyira, hogy üldözőbe veszik a gyanútlan szízőt a pályán; hisz az ember jelenlétét a könnyen megszerezhető az élelemmel, falatokkal kötik össze.

A barnamedve viselkedése nehezen kiszámítható, és termete, illetve hatalmas ereje miatt harapása, vagy pedig mancsának ütése komoly, esetleg végzetes sérüléseket okozhat az ember számára. A bocsos anyamedvéket, a táplálkozó vagy esetleg a táplálékát védő medvéket minden esetben el kell kerülni. Az etetett (főleg a kézből etetett!), vagy pedig a hulladéktárolókat látogató, kondicionált medvék az embert táplálékforrással asszociálják, elvesztik az embertől való természetes félelmüket és esetenként egyenesen agresszívvá válhatnak. Mindezek ellenére, az ember elleni támadások nem ragadozó jellegűek, hanem általában önvédelemből, a bocsok védelmezéséből vagy pedig egy állati tetem – mint táplálékforrás,emberek ellenivédelmezéséből történnek. Több tényező járulhat hozzá egy medve agresszivitásának fokozásához. Ezek a következők:
-    bocsok jelenléte, állati tetem (táplálék) jelenléte,
-    hirtelen találkozás (meglepés – a medve úgy érzi, hogy nem tud menekülni és ezért támadni fog),
-    barlangnál történő zavarás
A legtöbb baleset megelőzhető azzal, hogy a medvét egyszerűen elkerülik, békén hagyják. A medve általában megpróbálja elkerülni az emberrel való találkozást. Ha mégis támadásra kerül sor, ne fussunk el a medve elől, hanem felvéve a magzat poziciót védjük hasunkat, kezeinkel a nyakunkat. Az esetek nagy részében a medve rövid időn belül otthagyja a megtámadott embert és elmenekül.

A környezetünkben levő életközösségek közül talán a talajra figyelünk oda legkevésbé, pedig akár élelmezésünk szempontjából is ennek van a legnagyobb jelentősége. Egy bonyolult rendszer, ahol találkozik az élővilág a kőzetekkel, levegővel, vízzel, napfénnyel, ezek elegye adja meg a talaj típusát, határozza meg a rajta kifejlődő élő közösségeket. Vastagsága, szervesanyag-tartalma változó. A legvastagabb a gyepek talajrétege, és érdekes módon az itt felhalmozódó szerves anyag mennyisége vetekszik egy erdő tömegével. De ezt gyorsan elveszíti kiszáradás esetén, amit okozhat a mesterséges lecsapolás, árkolás. Ez a folyamat nem látványos, mint az erdők eltűnése, de hatása talán fokozott, hiszen egy esetenként több méter vastag talajtakaró szerves anyag tartalmát lehetetlen helyreállítani, a természetes folyamat akár millió év is lehet. December 5-e a talajvédelem világnapja. Óvjuk talajainkat!

A Bodoki- és Baróti-hegység Natura 2000-es természetvédelmi területen folyamatban van az uráli bagoly (Strix uralensis) állomány monitorizálása. Az eddig bejárt megfigyelési pontok adatai alapján az állomány helyzete stabil. A módszertan szerint előre rögzített pontokban kell a madarakat területvédő hangjuk lejátszásával válaszra bírni; esetenként oda is repülnek, „ellenőrizendő” a betolakodót. Bár nem tartozik a terület jelölőfajai közé, de a macskabagoly-állományt (Strix aluco) illetően is értékes adatokat nyerünk ilyenkor.

A téli, fagyos időszakra való felkészülés során ősszel a legtöbb fa lehullajtja a leveleit, így vészelik át a hideg hónapokat és csak tavasszal hajtanak ki újra. A levelek elvesztése a hidegebb éjszakák és rövidülő nappalok hatására következik be. Ilyenkor a levelekben a zöld színt adó klorofill termelődése egyre csökken és amikor a többi festékanyag túlsúlyba kerül, kialakul a fák őszi színes lombozata. A karotinoid nevű anyagok adják a levelek sárgás, narancssárgás színeit, az antocián pedig a sötétpiros és lilás színeket. A levél lehullása előtt a benne lévő auxin nevű hormon csökkenése miatt megszakad a sejtek kapcsolata a levélnyél és ág közötti felületen, majd a levél leválik onnan. A leválás helyét egy szigetelő sejtréteg zárja le. A fa életfolyamatai télen sem állnak le teljesen, csak nagyon minimálisra csökkennek, így például a gyökérnövekedés is folytatódik kis mértékben. A fák télen kétféle nyugalmi szakaszon esnek át. Az egyik a mély-nyugalmi időszaknak és kb. februárig tart. Ebben az állapotban semmilyen időjárási körülmény hatására nem indul meg az élettevékenységük. Ezután következik a kényszernyugalmi időszak. Ilyenkor kedvezőtlen időjárás esetén nyugalmi állapotban maradnak, de felmelegedés esetén már kihajtanak. E két szakasz hossza fafajonként különböző. A melegebb éghajlatról származó fák kényszernyugalmi szakasza hamarabb kezdődik, ezért egy túl korai átmeneti felmelegedéskor gyorsan rügyezni kezdenek, de aztán a hideg visszatértével sajnos a rügyek lefagyhatnak.